5. Fejezet

FALLIN' GRAPHICS TO YOU!:) /KATT IDE/ 

*blogajánló*

- Van egy kapu, amin át lejuthatunk az alvilágba - ismertette a terv első lépéseit. - Csak egy bökkenő van.

- Micsoda?

- Nem engednek át csak úgy akárkiket, de erre is van megoldás.

- Mégpedig?

- Először is, kell egy fekete-piros csuklya. Másodszor pedig azt kell hazudnunk, hogy Médea küldöttjei vagyunk. Te egy csatában elvesztetted a képességeidet, ezért nem látja a gondolataidat.

- A gondolataimat? - néztem rá összehúzott szmöldökkel, és értetlen tekintettel. Nem igazán értettem mi zajlik, de ebben a pár órában már szinte szokásossá vált.

- Csak úgy engednek át, ha belepillantanak a múltadba, hogy bebizonyíthasd, tényleg az vagy, aki - magyarázta, ezzel választ adva kusza kérdéseimre, melyeket nem tettem fel, de akár egy csigaházban élő félig holt és félig élő macska is kitalálta volna.

- Értem. Akkor játsszam el, hogy ezekkel harcolok? - mutattam a tömegre.

- Igen. Tégy úgy, mintha te is csatáznál. Én pedig tűzfalat építek a tudatalattim köré, hogy ne emlékezzek a megbeszéltekre, mert azt is látnák. Viszont maradj a tervnél - utasított. Majd hosszasan rám nézett, és elment. Mire feleszméltem a pár perccel ezelőtt említett csuklya volt rajtam. Aztán pedig eszembe jutott az a szó, amit említett: tűzfal. Heléna komplikálja túl a dolgokat vagy hatással van rám a több ezer éve időugrás? Gondolataimat visszatereltem az eredeti cél felé. Nagy súly nehezedett a vállamra, de mint mindig, akkor is pozitívan álltam a dolgokhoz. Kezdődjék a színjáték! Mialatt Heléna mormolt valamit magában, én bevetettem magam a tömegbe, és úgy tettem, mintha harcolnék. Valakiért. Esetleg valami miatt. Heléna visszanézett. Én pedig rá. Majd szemem sarkából látva, hogy egy embertársam felém rohan kinyújtott karral, melyben kardja feküdt, belerohantam. Testem fájdalmat nem érzett, inkább csak a megbeszéltek szerint vergődtem a földön. Bajtársam mellém rohant, és felsegített. Tudta, mi történik. "Elveszítettem a képességeim". Első pont kipipálva? Léna felsegített, és visszateleportált a mi időnkbe. A lelkek még mindig szabadon falngáltak az utcákon, mégtöbb lelket kiszipolyozva. Sétáltunk hol a fák, hol az autók között. Elrejtőztünk az elhagyott házak pincéjében a riadókürtöt hallva, rohantunk az életünkért, ha az élet úgy adta. Végül valahol az Isten háta mögött, Balatonzamárdi mellett egy mezőn kötöttünk ki, amit fák vettek körbe. A zöld füvet temérdek fűz-, és akácfa vette körül. A gyepen egy nagy körben kövek voltak lerakva, s ennek a körnek a közepén volt egy másik, melyben egy mély repedés tátongott. Heléna előkapott zsebéből egy drágakövet, majd belehelyezte: pont illett bele. Majd egy burok nőtt a kövekből felénk, a talaj apró szikrákat szórt a lábainkra. Éreztem ahogy testem elporlad, láttam ahogy Léna elenyészik. Újból a sötétség vette át az uralmat felettünk. Egy pislákoló lámpa, vagy fáklya lehetett az alagút végén, ahova csöppentünk, így arra vettük az irányt. Ekkor esett le, hogy megérkeztünk a célhoz. A démonok kapujában álltunk, mikor Heléna megszólalt.

- Sikíts, ha baj van - sóhajtott. Majd a kezembe nyomott egy rudat, melyen egy gomb volt. Megnyomtam, és kinyílt.

- Zsír - mondtam a kardomat pásztázva, majd összecsuktam és elraktam.