4. Fejezet

- Mint Alice csodaországban... - nyögdécseltem, miközben a teljes sötétségben próbáltam felülni. - Zsocelin, megjósolom, hogy az elkövetkezendő 24 órában egy zsebórás nyúl után fogsz rohangálni - tápászkodtam fel a földről.

- Jól vagy? - kacarászott bosszúsan Heléna.

- Persze, de húzz fel! - nyújtottam fel jobb kezem a magasba. Egy hideg tapintást éreztem, de nem a kezemen, hanem a bokámon. Újból felnyaltam a földet, és az a valami magával rángatott. Kapartam a földet, üvöltöztem mint valami őrült. Az a valami pedig csak húzott a földön.

- Zsocelin! - kiáltott egy ismerős hang, mégsem tudtam ki az. Tompa férfi hang, hideg lehellet. Majd kezéből elengedett valamit, s az a tárgy a földön landolt. Én pedig ott feküdtem a földön - elengedett. Gyorsan felugrottam, majd visszafutva a gödör nyílásához, Heléna elkapta kezeim és egy mozdulattal a felszínre rántott.

- Jól vagy? - kérdezte újból.

- Nem is tudom... talán - adtam választ; meglehetősen furcsa arckifejezéssel.

- Mi a franc volt ez?  - bombázott egy újabb kérdéssel.

- Fogalmam sincs. Mi az amit odadobtál? - néztem a földben tátongó nyílásra.

- Én? Semmit.

- Hát oké - húztam a szavakat.

- Gyere, siessünk! - ragadta meg a csuklóm.

- Hova megyünk egyáltalán?

- Őszintén? Ha elmondom hülyének fogsz tartani.

- Úgyis megfogom látni, mert oda viszel!

- Rendben, ha ennyire tudni akarod... - mondta, majd kezét mellkasomra helyezte. Kirázott a hideg fénylő tenyerétől. Egy pillantat alatt fehér lett a körülöttünk lévő világ. Zavartan forgattam fejemet felmérve a terepet. Egy fekete por, avagy füstfelhő közeledett a talajon felénk. Hurrikánként söpört végig, majd egy mezőre kerültünk. Egy csatamező közepére. Kürtök szólaltak, lovak indultak, és minket összetiportak. Összetiportak volna, ha tudtak volna. Mi csak ott álltunk, és vártunk. Talán a semmire. Mégsem tapostak össze. Láthatatlanok lettünk, mint két aproó hangya a földön. Nem látott senki, nem vett észre semmi.

- Ezt miért csináltad? - ráncoltam össze szemöldökeim.

- Furcsállom, hogy nem lepődtél meg.

- Egy óralánccal utaztam az időben, így kerültem ide. Lelkek rohangásznak az utcákon. Ezek után már semmi sem tud meglepni.

- Rendben, mert akkor most tudod mi jön.

- A hercegnő megcsókolja a békát?

- A hercegnő megkeresi a baj forrását.

- Mit kell tennük?

- A lelkek fénnyel táplálkoznak. Este nem találni őket sehol. Viszont érdemes őket elkerülni, gonoszabbak a pokol uránál. Szóval a napirendi pont a következő: van 72 óránk dönteni, és cselekedni.

- Dönteni?

- Szembeszállsz a pokol fiaival, hogy megmentsd a jövődet, vagy visszamenjünk? Nemsokára itt a tavaszi napéjegyenlőség, neked pedig vissza kell jutnod.

- Azaz van három napunk.

- Se több, se kevesebb.

- Pontosan miért is kell lejutnunk a pokolba?

- Szerinted ki a felelős mindazért, ami a világban történik? - folytattuk bájcsevelyünket, miközben egyinkőnk sem zavartatta magát, hogy valahol az 1241-es muhi csata közepén ácsingózunk.

- Így már érthető... tehát röviden a pokol urai kiszívták az emberek lelkeit, hogy...?

- A saját oldalaikra állítsa őket és hadsereget képezzen belőlük.

- Akkor miért maradtak a földön?

- A pokol legfőbbik urának a lányával beszélsz, ki megszökött atyja karmai közül. És megpróbálta megállítani a szüleit - fél perces gyász, vagy hálacsend vette kezdetét? Fogalmam sincs. Csak ott álltunk, és vártunk. Még mindig. Talán a végtelenségig. - Szóval a terv a következő.