- Végre egy szó, ami nem úgy hangzik, mintha
1870-ben születtél volna - sóhajtott megkönnyebbülten bennfentes társam.
- Pedig a mi időnkben ez teljesen normális
- válaszoltam a szememet forgatva.
- Idefigyelj, nem érdekel. Nem érdekel sem az
életed, sem más, ami érdekelhet egy embertársadat. Te halott vagy, és
feltámadtál egy másik univerzumban. Innentől örülj annak, hogy a jelentéktelen
kis tested nem porlad egy szálkás koporsóban, mert a családodnak csak ennyire
futotta - mialatt pedig ő érzéketlenül és nyugodtan próbált megbántani, én csak
meredten tudtam rá bámulni. Abban a pillanatban kicseppent egy csepp a
poharamból. Túl messzire ment.
- Nézz rám. A szemembe. Látsz valamit? Várj,
válaszolok helyetted. Nem, semmit sem látsz. Nem látsz a lelkembe. Semmit sem
tudsz rólam. Hogy gondolhatsz egyáltalán olyanra, hogy te nekem ilyeneket
mondj? Nem hogy még meg is tedd.
- Tudok én mindent rólad. Tudom, hogy nyolc éves
voltál, mikor édesapád meghalt. A születésedkor elveszítetted az anyukád, és
ezzel a Felíciával, vagy kivel maradtál. A lánya pedig utál téged, minden meg
tett azért, hogy kitúrjon téged az örökösi jogaidból. Tudok én mindent rólad.
Csak nem mondhattam volna el. Most már késő, tudod amit én is. És amit te
tudsz, azt én is. Amit pedig én tudok, azt mindenki tudja. Így lesz ez egy nagy
körforgás. Az életedről, és annak apró dolgairól. Pedig hidd el, igenis fontos
vagy embereknek, és holtaknak egyaránt. Egy a millióhoz volt az esélyed, hogy
te legyél a kiválasztott, mostmár nem tagadhatod meg.
- Milyen kiválasztott? Miről beszélsz te itt
össze-vissza? - néztem rá összeráncolt homlokkal. Viszont csak fáziskéséssel
adtam választ kérdés formájában, hiszen ledöbbentem ezen pár mondatát
hallva.
- Túl sokat mondtam. Mennünk kell - azzal meg sem
várta a válaszomat, csak ment előre. Addig, amíg egy ajtó elé nem érkeztünk.
Ekkor fejébe húzta kapucniját, majd meghajtotta koponyáját, s csaj annyit
súgott maga elé, hogy maradjak a tervnél. Ismételten nem bízott
bennem, ám próbáltam elérni bizalmát. Úgy cselekedtem mint ő, csuklyával a
fejemen, és komoran lépdeltem be a terembe. Nem sokat láttam, hiszen a földet
kémlelve a nagy sötétben csak a kőpadlót láttam, és az ideges csendet
hallottam, ahogy összesúg mindenki. Nem tudták kik vagyunk, és mit keresünk
ott. Csak annyit tudtak, hogy akarunk valamit.
- Kik vagytok, és mit akartok? - kérdezte
gorombán egy 30 év körüli férfi. Felállt, és összefont karral várta a választ,
melyet remélt, hogy valamelyikünk szájából fog elhangzani.
- Médea úrnő küldött minket, fontos megbízatás
céljában. Egy levelet engedett tulajdonomba, hogy adjam át a Démon klán
vezetőjének - emelte fel fejét Heléna, majd én is így cselekedtem. Ekkor
pillantottam meg a Klán vezetőinek asztala mögött egy sor könyvespolcot, majd
kisebb, nagyobb fiolákat az olvasnivaló helyett a polcokon. Benne talán méreg,
vagy gyógyítószer? Az utóbbi inkább a két szinttel fentebbiekre vallana. A
terem négy sarkában pirosan világító lámpák, ablakok sehol. Ez tényleg maga a
pokol, teljes mértékben.
- Akkor engem keresel - mosolyodott el büszkén az
előttünk álló Démon. Kinyújtotta bal kezét felém, én pedig nem tudtam mit
akarhat. Hirtelen zsebemhez kaptam, és egy tekercset húztam ki belőle.
Meglepett a dolog, de kit ne lepne meg? Tudatlanul tudom, hogy nálam van egy
Isten tudja mit tartalmazó pergamen? Ugyan már. Puszta szerencse, hogy nem
jöttek rá a tervre. Átadtam neki a papírt, a kezünk pedig összeért.
Megrázkódtam, mert egy pillanatnyi képsorozat játszódott le a fejemben, hogy
amikor az utolsó lelket kapnám el, egy másik, melyet nem véltem felfedezni
végleg kiszipolyoz, és hozzá hasonlóvá tesz.
