2. Fejezet

       Beestem az ajtón, majd ledobtam táskám a szőnyegre. Elém tárult konyhánk látványa, a fenyőbútorok és a fehér falak. Jobbra tekintve egy folyosó vette kezdetét, végében egy mosdóval. Balra csak egy nyitott ajtó látszódott, mögötte pedig egy szoba sötét rózsaszín falai. Kiugrottam a cipőmből, és levágtam magam az asztalhoz, hiszen pár szendvicset véltem megpillantani. Csak nem hagyhattam odaszáradni...

- Hogy-hogy ilyen hamar hazaértél? - kérdezte édesanyám, mialatt a koszos tányérokat tisztogatta.

- Unalmas volt rugdosni a labdát - nyögtem ki két harapás között. - Mi újság van itthon?

- Semmi különös, a nővéred elment itthonról - törölgette meg a tiszta tányért, majd a pult felé közeledett, és leemelt arról egy üveget.

- Belváros? - kérdeztem egy újabb falat előtt.

- Narancslé! - rakott elém egy poharat, nyakig ivólével.

- Köszönöm - nevettem egyet, majd a poharat felemelve belekóstoltam az italba. Hátratoltam a széket, kikaptam a naplót a táskámból, és behúzódtam kis vackomba.

       A szoba sarkába, egy babzsákfotelre huppantam, majd elkezdtem olvasni a sorokat. Nem tudhattam, hogy igazat vélt-e írni. Csak ott ültem, és olvastam azt a sok, rengeteg betűt, amit a papírra vetett. Hamar beleuntam, akkor még nem nagyon érdekelt a dolog. Felálltam ülőhelyemről, a gravitációra hagyatkozva - ezen egy alkalommal hátha nem esek orra. Sikerült is fellibbennem a két lábamra,  a naplóval a kezemben, melyből kiesett egy papírlap. Fürgén utánakaptam, így még a levegőben volt vele szerencsém találkozni. Csak egy régi, szakadt térkép volt a régi Magyarországról, melynek hátuljába ennyi volt vésve:

"Kifutunk az időből, meg kell keresned." Térkép részén pedig berajzolva, piros tintával, mely apró pacanyomokat hagyott maga után. Címszavak egyes helyeknél, s a szívem, mely arra késztet, hogy megtaláljam, de előtte meg is keressem.

       - Majd jövök! - ordítottam, miközben már az ajtót nyitottam. Lecsörtettem a Ligetbe, és a kapunál indultam el. Lábaim mindenhol otthagytak egy-egy nyomot a fűben, így lépkedtem jobbra és balra, hátha valami nyomra akadok.

- Menj arra, merre madarak sem járnak, merre az emberek kihaltak - forgattam a  kezemben lévő térképet, melyen bekarikázva voltak betűk. Kulcs ahhoz, amit keresnék? Eme szöveg betűit összekötve a Balaton alakját kapjuk - s ennek közepébe vezetett akkor utam. Hajóval, egyedül a tó közepére eveztem, s kerestem. Mert aki keres, az talál. Jelen esetben valami megcsillant a víz alján, s az iszapba ragadt sörösüveget magamhoz vettem. Csurom vizesen visszamásztam bérelt csónakomba, majd a kezemben lévő tárgyat nekivágtam a vitorlát tartó rúdnak, melyből rögtön kizuhant egy zsebóra. Melyet felvettem a hajó aljáról, s csak akkor láttam meg igazából, mi lehet az. Azt hittem zsebóra, de ennek nem volt neve. Dátumok voltak rajta. Egyhez odatekertem, magamat kinevetve, hogy megtorpantam - mi lesz, ha történik valami? Nem hiába volt ezen kirohanás, szörnyű vihar kerekedett az égen, s utolsó emlékem csak az lett, hogy sodródom a viharban éppen.

1. Fejezet

      A hajnal harmatos könnycseppjei lassan felszáradtak a zöldellő falevelekről, én már viszont a hajnali órákban a cipőm talpát koptattam a Ligetben. "Még hogy egy lány nem tud focizni?!"-mérgelődtem a tudatalattimban, miközben a régi, szétnyűtt focilabdám rugdostam ide-oda a puha pázsiton. Egy röpke pillanatban megakadt a cipőm orra valamiben, és vetődtem egyet. 

- Talán ezért... - nyögtem ki nehezen, a hasamról a hátamra fordulva. Gyorsan felpattantam, de ekkor a nap sugarai megcsillantak a földből kiálló kupakféleségen, amiben elvágódtam. Leereszkedtem a talajra, és közelebbről szemügyre vettem az ismeretlen tárgyat. Felvettem volna, ha engedi a Földanya, de inkább az ujjamat sértettem meg. 

       Fél órával később már munkásruhában és egy ásóval a kezemben sunnyogtam a tetthelyre, kiásni azt a valamit. Előrelátóan körbenéztem, majd gyorsan kivájtam a helyéről - mint kiderült - azt, ami miatt felnyaltam a földet. Kikaptam a helyéről, ledobtam az ásót, majd a hátizsákom mellett helyet foglaltam egy fa árnyékos lombjai alatt. Lehámoztam magamról a kezeslábast, majd azt a csomagomba rejtettem. 

"Mi ez, valami időkapszula?"-nevettem a feltételezésemen, majd eltekertem a tetejét, ami elvált a többi részétől az üvegnek. Csak egy notesz volt benne, valami naplószerűség. Az első lapon elmosódott, fekete tintával ez állt rajta: "Ad astra per asperas". 

       Lefújtam a szövegről a port, hogy jobban lássam. Kissé haboztam először, körbenéztem a zöldellő ligeten, a temérdek fákon. A kék égről a napsugarak mindenfelé eloszlottak a levegőben, a hullámzások egyre erősebbek lettek így tél végére. Visszazökkentem lelkivilágomba, így nekivetettem magam az egésznek. Lapoztam egyet, és elkezdtem olvasni. 

"1812. Augusztus. 23.

Megálmodtam a jövőt. Mindent a világháló fog bekeríteni, valami... valami, amit a gyermekek és a felnőttek egyaránt fognak napi 24 órában használni. Egy gépezet, ami okosabb akármelyikünknél." 

- Számító... gép? - suttogtam halkan az elválasztott szót, hiszen alig tudtam felfogni: ez az ember megálmodta a jövőt? Zavartan belelapoztam a közepébe, majd elolvastam a napló tulajdonosának egy újabb életszemléletét.

"1815. Február. 12.

Tartanak a bécsi kongresszusok, egész Európa fel van lázadva. Nem lehet mit tenni, már nem tart sokáig. Napóleon támadása után muszáj rendbe tenni a dolgokat.

százhatvanadik születésnapomon kitör majd az első világháború. Megszámlálhatatlan mennyiségű polgár veszti majd életét e hosszúnak tűnő négy év alatt."-Meghökkenten bámultam a napló előttem kinyitott papírlapját, és elkuncogtam magam. 

- Ennek tuti nincs ki a négy kereke. Biztos valami kisgyerek írhatta, heccként. Ki ne tudna teleírni hülyeségekkel egy noteszt? - beszéltem még mindig magamban, szerencsére szavaim elvesztek a többi ember kiabáló, nyüzsgő háttérzajában. Beledobtam táskámba a könyvet, majd azt felkapva a hátamra, elindultam hazafele. 

Prológus

Lassan megfagynak a virágok,

Nem győzi le egyik sem a fáradságot.

Apránként hideg lesz hiszen ez történik télen.

Az összes madár is elrepült már régen.

De mikor minden kiolvad a természet újra éled,

S egy hang tudja, miként és miért kéred

Hogy még egyszer, csak utoljára lásd a fagyott világot

Mert szívedben még mindig él az elhagyatott kisváros.

Itt születtél, itt nőttél fel-

máshol a nap már fel sem kel.

Újból tavasz lesz és a világ kiolvad.

De szívedben ez az érzés sosem nyughat.

Scream

    

       Hogyan érezhet az ember, ha egy lehetetlen dolog történik vele? Valami olyan, ami mással még véletlenül sem. Talán álom, de nem tudhatja senki. Elnyeli az emlékeket a végtelen múlt. Sosem derül ki a dolgok miértje, valószínűleg ettől olyan rejtélyes az élet.

        1812 fele járhatott az idő, Napóleon épphogy megtámadta az Orosz birodalmat. Magyarország híres tavának partjához közel üldögélt egy ház, mely nem éppen Matula bácsi kunyhója volt. Komor falai között egy kopott szék búslakodott magányosan, egy faasztal társaságában. Kovács tanár úr ezen pihentette kezeit, megfáradt a holnapi anyag összeállítása során. Kezei napról-napra jobban remegtek, elvesztette önmagát az idők során. Naplóját mindennap kis jegyzetekkel látta el, miszerint a múlt megismétli önmagát - vagy talán mégsem? Valahol a jövőben egyszer majd felcsillan a reménysugár. Valahol, messze a távolban lesz valaki, aki majd megérti őt.

       Ezzel teltek mindennapjai. Idős ember volt, bár nem több hatvannál. Abban az időben hamarabb távozott el minden lélek. Ám őt előbb az elmegyógyintézetbe vezette útja. Családja nem volt, senki sem hiányolta. Szobája üres maradt, a tinta beleszáradt üvegébe. A korosodó vénember elméjében lassan kihunyt a fény, talán elfogyott a faggyú, mi több: egyszerűen csak megőrült. Beleőrült abba, hogy nincs, ki megértse. Ha elmondja, képességgel rendelkezik, csak egy sírral rendelkezett volna, melyet diákjai állíttattak volna számára. Titkait rézkapszulába zárta a külvilág elől, kicsivel arrébb a mostani Balatonlelle partjaitól.

       Az idős ember szabadidejét kutatással töltötte - azt hitte, tudja mit tartogat a jövő. Álmait és gondolatmeneteit naplójába zárta. Évek múltán lassan a fény kihunyt szemeiből, s porrá lett minden porcikája.