3. Fejezet

Egy utcán találtam magam, hol egy lélek sem volt. Arrébb sétáltam, körbenéztem. Ekkor valamit megpillantottam a szemem sarkából, de rögtön meg is ráztam fejem, mert azt hittem, csak képzelődöm.Aztán mikor egy átlátszó gömbben, valaki kék füstszerű lény elsiklott az orrom előtt, próbáltam elslisszolni onnan. Végül a kanyarban eltakartak a házak - futottam. Megálltam az út közepén, és körül néztem. Egy intézetféle építmény, kerítés nélkül. Ajtaja rozoga, csodálkoztam hogy még nem esett szét... innen feltételeztem, hogy nem lakja senki, tehát berontottam, mint hívatlan vendég.

- Keress másik búvóhelyet! - förmedt rám a falnál ülő lány. Térdét két kezével mellkasához szorította, s másodpercenként billegett egyet, hogy melegen tartsa kihűlni kezdő testét.

- Én pedig Zsocelin. Örülök, hogy megismerhetlek! - vigyorom szarkazmussal teli, lábam a padlóhoz szögezve. Eszembe sem jutott odébb állni.

- Lényegtelen... - forgatta szemét az ismeretlen idegen.

- Mik ezek? - ültem le mellé.

- Elszabadult lelkek...

- Hogy mik?

- Gyere, megmutatom. - állt fel a padlóról, majd egy folyosó felé vette az irányt. Természetesen követtem, kíváncsi voltam mivel rukkol elő. Halk, mégis biztos léptei kopogtak a padlón cipője által, míg egy másik ajtó elé nem értünk. Nyugodtan kilökte az ajtót nyugodt pozíciójából és végigsétált a termen, miközben és rettegve álltam az ajtónál. Több száz lélek teste lefagyasztva pihent egy elmegyógyintézet poros falai között - ezen maradványok előtt álltam pedig én, sűrűn pislogva.

- Ez az a hely... - kaptam dadogva farmerem jobb zsebéhez.

- Milyen hely? - fordult hátra a még mindig higgadt lány, kérdését feltéve.

- A vénember a napló végére írt egy...címet - nyomtam képéve a könyvet.

- Ezt honnan szerezted? - kérdezte zavartan.

- Nem mindegy? - vontam vállat.

- Azt ajánlom sürgősen égesd el! - miután elmondta mi nyelvén tartózkodott, kiindult a teremből. Engem még mindig a fagyott hullák figyeltek dobozaikban dideregve.

- Neked már megint mi bajod van? - rohantam utána, kezemmel magyarázva.

- Kováts Heléna - kapta el kezem, majd megrázta azt köszöntésképpen. - Frank Zsocelin ugye?

- Ezt meg honnan tudtad?

- Mit?

- Azt, amit az előbb mondtál. A vezetéknevem.

- Te mondtad el, hogy hívnak.

- Nem, nem mondtam.

- Vigyázz! - lökött odébb, majd a földön terültünk el. - Ne mozogj. - darabolta a szavakat. Egy kék füstfelhő szállt át az ablakon, apró, alig hallható morajlásokat, zúgásokat sugározva.  Egyenesen a fagyasztó terem felé vette az irányt, minket figyelembe se véve. - El kell tűnnünk innen! - ráncigált fel a földről, majd maga után húzott.

- Mi folyik itt, valaki elmagyarázná?

- Képzeld el a zombi apokalipszist lelkekkel. - Milyen évet írunk? - tértem el témánktól, mialatt megtorpantam.

- 3000-et. Hol voltál eddig, barlangban? - rohant tovább, majd egyet fordulva egy sikátorban kötöttünk ki: itt lassított. Választ nem adtam, így ő szólalt meg újból. - Nem kedvelik a sötétet. Csak akkor hagyják el a fényt, ha tényleg muszáj.

- Fénnyel táplálkoznak, mi? - nevettem lehangoltan.

- Ahhoz képest, hogy azt se tudod milyen évben vagyunk, egész sokat tudsz - mászott fel, majd ugrott át egy kerítésen.

- Csak véletlen volt - ismételtem meg mozdulatait, s átlibbentem a másik oldalra. - Amúgy pontosan hova is megyünk?

- Velikába.

- Hogy hova? - nevettem. Ő csak arrébb húzta az előttünk álló bokorréteget, és mosolyogva lépett rajta át.

- Szóval ez lenne az - vetettem én is arcomra egy fél mosolyt, majd Heléna után mentem. Egyszerre csak a föld megszűnt létezni lábaim alatt, s elnyelt a mélység.